Többnyire egy öreg vállalati mikrobusszal furikázom. Egy tizenkét éves Toyota Hiace típusú, zöld színű (az emberek kb. 40%-a makacsul kéknek mondja, de kisebbségben vannak), nyekergő-zörgő, mégis szeretetreméltó gépről van szó. Állítom, hogy jelenleg a városban ilyen típusú mikrobuszból van a legtöbb a "már-már veterán" kategóriában. Remekül tartja magát.

Szóval.. történt, hogy nagy sietve éppen Solymár felé nyikorogtam a csapásmérőmmel, amikor egy nagyobb kocsi-hézagot kihasználva lendületesen kifordultam a Szilágyi Erzsire. Rögtön hallom, mögöttem nagy motorhang, egy csopperes feltűnősködik. Nna, gondoltam, biztos fél egyedül, azért ilyen zajos. Egyébként meg kint, a záróvonalon jön, előz nagy erőkkel. Már megint ezek az előítéletek -- gondolom magamban. Nem is tudom, hogy milyen ember, és egyáltalán, nem tudok róla semmit (azon túl, hogy irigykedem a motorjára), és már egyből negatív hullámok öntenek el. Kész dili. Hát ki irányítja már megint ezeket az érzelemhullámokat?

Mellém ér, rám néz. Illetve, gondolom, mert a rohamsisak-jellegű bukó alatt gülü napszemüveg, arcát pedig kendő takarja. Mint valami ócska majdnem-holivúdi filmben. Meleg van, ablak lehúzva, úgyhogy jól hallom, ahogy beüvölt az ablakon: "... anyádat te hülye kis köcsög".

Hát, most erre mit mondjak. Minden reggel igyekszem átrágni magam az alapgyakorlatokon, ezek egyike az érzelemkontroll. A lényeg, hogy ha egy érzelem, érzés el akar önteni, ne hagyd, hogy ő uralkodjon, maradj tudatos. Szerencsésen elcsípem a mélyről feltörő ösztönt: nem tekerem balra a kormánykereket és nem megyek át a kocsimmal ezen a kis tetű... Hopp. Tévedtem, mégis az érzelmi hullám nyert a tudatossággal szemben.

Az út közben egy kettéágazáshoz ér, jól nevelt rohambilis kollégánk egy másik úton folytatja életét. Itt maradtam egyedül a beszólással, meg az én érzelmi kavargásaimmal.

Mire volt ez jó? De most tényleg. Idejön, beszól, továbbmegy. Ezzel próbál kompenzálni? És még mindig bizsereg a kezem: hogy én mind a hatvan kilómmal hogy pofán vágnám az ilyet! Valószínűleg beletörne a kezem, ő meg csak röhögne (nagydarab is volt a motorjához). Szóval "igazságtalanság van" vihar tombol bennem. Egyébiránt -- szólal meg bennem egy hang -- az ember akkor éli meg úgy, hogy igazságtalanság van a világban, ha nem ért egy adott helyzetet, ha nem ismeri a dolog hátterét. Köszi. Ezzel most tényleg beljebb vagyok...

Oké, jöjjünk rá, mi történt. És közben ne hagyjuk a negatív érzelmeket eluralkodni. Pozitív gondolatok... nézzük csak... Hát, lehet, hogy valójában nagyon jó ember, csak nagyon feszült napja van. Vagy nagyon siet. Bár, az ilyen motorral az emberek általában nem sietnek, élvezik az életérzést, de lehet, hogy ő most pont sietett. Erre utal, hogy a záróvonalon haladt el mellettem. Hát... Végül is. Oké, feszült volt. Nekem meg különben is feladatom, hogy fel tudjam dolgozni, ha belém rúgnak. Hirtelen belső forróság önt el... Igen, hát ki más lenne arra képes, hogy egy ekkora igazságtalanságot, mint ez is itt, ilyen büszkén és könnyedén kezeljen, ha nem én?

Atyaég! Azt hiszem, átestem. De nem csak egy ló, hanem egy egész csorda túloldalára. Ezt a beképzeltséget. Most akkor én is kompenzálok, hogy még vissza se szóltam? Vagy azt hiszem, hogy ettől több vagyok? Nna, érzés elenged, keressünk tovább. Azért legalább annyi megvan, hogy nem dühösen, nem gyűlölettel gondolok a motorosra. Nyilván megvolt a jó oka rá, hogy ideges legyen, én meg pont erre jöttem. Hát, van ilyen. Sőt.. jut eszembe, én is hány emberbe belerúgtam, csak azért, mert épp ő volt ott... Nem szép dolog, de hát volt ilyen...

Emlékszem, volt a lakótelepen egy család a szomszéd lépcsőházban. Az apa verte az anyát, ketten együtt verték az idősebbik fiút, az idősebbik pedig az öccsén vezette le a feszültséget. Volt egy kutyájuk is. A szomszédok szerint azért, hogy az öccs is bele tudjon rúgni néha valakibe, akinek fáj. Hát, az a kutyus sem érte meg az öt évet.

De mi lehetett a baja a motorosnak? Most már tisztább az agyam, hát átgondolom. Akkor hallottam először, amikor kifordultam az Erzsire. Most jut eszembe, hogy ahogy siettem, éppen két kocsi közé kanyarodtam be, lendületből, becsatlakozva a forgalomba.

Ott pedig még nem volt a szembejövők és a mi irányunk között középen elég nagy hely ahhoz, hogy beférjek, vagy hogy egy chopper közlekedjen.

Te jó ég! Ahogy siettem, csak a két kocsit láttam, és baromira nem is figyeltem rá, hogy a két kocsi között mi közlekedik! Lehet, hogy én nagy lendülettel kivágtam a motorosra? Ahonnan jöttem, a bokrok fölött láttam csak a kocsikat, és ott a motorosból csak a vállát láthattam, távolról. Azt pedig -- ahogy ismerem magam -- könnyen lehet, hogy nem vettem észre. Siettem, nna. Borzongás fut rajtam végig.

Döbbenet. Simán lendületből elcsaptam volna ezt a motorost, ha ügyesen ki nem kerül engem. Én meg itt puffogtam, hogy mit szól be? Még hogy ideges napja volt? Hát ez az ember teljes nyugalommal kikerült egy ámokfutó mikrobuszt, majd (hát jó, hogy máshogy?) jelezte, hogy figyelhetnék jobban, majd nyugodtan továbbment. Én meg már a péppé gázolását fantáziálgattam. A több éves önismereti munkám pont csak annyit ért, hogy utólag, percekkel később esett le, hogy én voltam a hibás. És ha ott mondjuk egy piros lámpa van, lehet, hogy még el is kezdek veszekedni vele, hogy "mitszószbe paraszt?".

Hálát adok az Égieknek, hogy megmentették ezt az embert a hülyeségemtől. És hogy engem is megmentettek.

És így, utólag is elnézést kérek ettől az embertől. Akárki is ő. Kérem, hogy nézze el nekem. Régen azt hittem, hogy néha óriási marhaságokat csinálok.. most már tudom, hogy gyakran csinálok óriási marhaságokat, és csak annyival vagyok beljebb, hogy néhány kegyelmi pillanatban tudatosul is...

Akárki is volt, így utólag is bocsánatot kérek tőle.

Sokat tombolunk manapság, hogy "dolgozzunk a belső programjainkkal", meg hogy ne csak akarjunk, hanem tegyünk is. Tegyünk jót, értékeset, ne csak úgy a semmit... De miért is? Ma azon kaptam magam, hogy csinálom a semmit. Pedig nagyon hasznosan tölthetném az időmet. Gondoltam: most hátha megtalálom...

Miért?

Én magam döntöm el, hogy mire fordítom az időmet. Ma szinte valós élményként éltem meg a találkozást lelkem egy részével, aki "jobban tudja nálam, hogy nekem jobb az, ha inkább nem is csinálok semmit".

Kérdeztem magamtól: mi az, amit tenni vágyok? Miért vagyok hajlandó cselekedni? A kérdések egymásutánjában eljutottam odáig, hogy "Írj egy listát, amiért élsz. Amiért lángolsz. Amiért égsz."

Az égés áldozat. A cselekvés önmagam feláldozása valamiért. Önmagam azon részének feláldozása, aki "bármi mást csinálhatna", vagy éppen semmit sem.

Mik azok a dolgok, amiket jobban szeretnél akár annál az érzésnél is, hogy te megteheted, hogy ne tegyél semmit? Csupán az elme játéka, vagy tényleg magát védi egy bennem futó program? Miért jobb "semmit" tenni? Mitől akar megvédeni engem egy ilyen program? Mikor keletkezhetett bennem?

Szeretném megfigyelni ezt a programot. Ahogy rá akarok tekinteni, óriási ellenállást érzek. Egyhatalmas, nagy, nyúlós, sárga MINEK? feliratot. Készítek egy listát olyan dolgokról, amikért hajlandó vagyok áldozatot hozni, és amikor "akár semmit is tehetek", ezt a listát előveszem: Van-e rajta olyan sor, amiért akár ilyen állapotban is hajlandó leszek tenni?

Mindegy, hogy mit, a lényeg, hogy tenni. Bármit. Mert nem arról szól ez az ellenállás bennem, hogy MIT, hanem hogy tenni. Tudni szeretném, látni szeretném.

Hátha "ő" mégis téved!

Fura történt velem. Nem most, hanem pár hónapja már, de egyszerűen nem tudom elengedni ezt a dolgot. Rágcsálom, mint valami túlpörgött szú a széklábat. Gondoltam, kiírom magamból, hátha.

Néztem fölfelé a Ferenciek terénél az aluljáróból, a napsugár még be is ragyogott a lépcsőkre. Éppen ezerfelé repkedtek gondolataim (szerelmes voltam, mint általában), az embertömeg pedig oda-vissza hömpölygött. Nekiindultam a lépcsősornak.

Zajok, emberek, egy csattanás. Néhány lépcső múlva láttam, ahogy két feketébe öltözött fiatal ugrált lefelé nagy lendülettel. Nem figyeltek a többi emberre, izgatottan beszéltek és heherésztek. Amolyan "nagyon kemények vagyunk" fajták. Eszembe jutott, hogy mennyire fura: sokszor azt sem tudják ezek a fiatalok, hogy mit jelent egy-egy jelkép, amit hordanak, vagy, ami még rosszabb: sokszor észre sem veszik, hogy azokat az értékeket tiporják lábbal és gyalázzák meg, amely értékekre - úgymond - felesküdnek.

Folytatom utamat. Hallom, hogy pár lépcsővel feljebb egy fiatalember vékony, keserves hangon sír, egy női hang pedig fennhangon segítségért könyörög. Felkapom a fejem: néhány cigány áll körbe egy láthatóan közülük valót. Erre eszembe jut egy másik fura téma: cigány vagy roma? Nem tudom, hogy politikailag melyik megnevezés a korrekt, a cigány vagy a roma. Találkoztam olyannal, aki büszkén vallotta, hogy cigány, más megsértődik rá. Van, aki azt szereti, ha romaként beszélnek róla és a cigány szót tartja bántónak. Én a nyolcadik kerületben lakom, sokan vannak itt valószínűleg romák is és cigányok is, és igen, van néha egy kis feszültség, de azért viselhető.

Láttam már cigányokat verekedni, sőt, a szemközti ház előtt az egyik éjjel a saját apjának ugrott neki egy nyikhaj húszéves egy bugylibicskával, így első pillanatban arra gondoltam, akkor én most megyek is tovább, itt nincs mit beleszóljak.

Egy pillanatra megálltam. A fiú egyáltalán nem nézett ki verekedős fajtának. Vászonnadrág és szép ing volt rajta - és sok-sok vér. A saját vére, ami az orrából folyt. Zsebkendővel próbálta elállítani az orra vérét. Láthatóan nem volt könnyű, mert nem egy egyszerű orrvérzésnek nézett ki. Ez az orr eltört, és nem volt a helyén. Mintha egy nagy repedés lett volna az arca közepén. Az a fajta sérülés, ami nem "csak úgy" jön létre egy orrsérülésnél, hanem olyankor, ha valaki például egy boxerrel, célzottan, a pusztítani akarás vágyától vezérelve üt.

Hát, gondoltam, valamin nagyon hajba kaphattak. Nekiindultam újra: még egy lépés. Azért fura, hogy mennyire tele van az ember feszültséggel, és vajon valaha is fel tudják mérni az emberek, hogy mekkora fájdalmat okoznak egymásnak? Nekem is volt orrsérülésem, az orrsövényem nem volt egyenes és amíg meg nem műtötték, nem kaptam rendesen levegőt. Fura, hogy vannak népcsoportok, ahol ennyire nem tartják fontosnak és tisztelni valónak a testi egészséget, a másik szabadságát, egyáltalán a másikat, hogy egymás csontját törik - gondoltam.

Mostani ésszel, ahogy többször újra végigfutnak bennem a képek, azon elmélkedem, vajon mekkora belső erő, érettség, morális fejlettség kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen helyzet után fel tudjon állni, újra az emberek szemébe tudjon nézni. Ha valakit úgy üt meg a saját testvére vagy rokona, hogy egy életre elcsúnyítja öt, képes-e valaha megbocsájtani neki? És nap, mint nap találkozol vele, nap, mint nap együtt dolgoztok, ott vagy az esküvőjén, segítesz a várandós feleségének, amikor nincs ott, együtt örülsz velük a gyermekük születésének - és közben minden reggel, amikor tükörbe nézel, egy tönkretett arcot látsz. Egy arcot, ami szép volt, de egyszer egy feszült pillanatban pont ez az arc került a vak düh elöntötte ököl elé. Tényleg, igazán megbocsájtani és tovább élni? Ilyen óriási tettre talán csak a szentek képesek. Mégis, nap nap után kerülünk mi, közemberek is ilyen helyzetbe. Mindkét oldalon.

Tettem még egy lépést. Előítélet. Már megint előítélet kerített hatalmába. Azt figyeltem, mennyire csak arról szól a gondolkodásom, hogy a cigányok így, a cigányok úgy. Miért, a fehér ember nem veri a feleségét? Dehogynem. Talán nem láttam a hatos villamoson fiatal, erős testalkatú huszonéveseket öreg bácsikának beszólni, hogy fogja be a pofáját, mert beverik? Dehogynem. Az ember, ha az életet igazságtalannak éli meg, akkor legalább egy kis kisstílű elégtételt akar venni. Bárhol.

Még egy pillantás a fiú felé. Már félve, mert nem akarok belekeveredni. És ettől még szégyelltem is magam. De azért csak odanéztem. Aki mellette jajveszékelt, valószínűleg az anyja. Akik körötte álltak, fiatal lányok voltak. Talán az egyik a párja, a másik a húga lehetett. Pedig milyen kedves család - gondoltam. És már el is akart indulni a fantáziám, hogy milyen szépek is tudnak lenni a cigánylányok. Hát, ez aztán végképp nem volt odaillő gondolat. Visszafordítottam a fejem.

Negyedik lépcső. Fura, így első blikkre nem láttam a csoporthoz tartozó "másikat", aki ütött. Automatikusan körbenéztem. Pár lépésre kell lennie, hiszen az előbb hallottam a csattanást -- most már beazonosítottam: az volt az ütés. Nem látok sehol más cigányembert. Valaki meg is állt, hogy segítsen. Fura. Megfagyott a lábam. Újra rájuk néztem. Nem kellett tovább keressek, rájöttem, ki ütött. Egyszerre futott végig rajtam a gyűlölet, a megvetés, a szégyen. Átkozni akartam, de nem tudtam. Segíteni akartam, de megfeszült testem. Tehetetlenségemben csak álltam egy hosszú másodpercig, majd mély vereségérzés futott át rajtam.

Eszembe jutott egy korábbi pillanat az életemből. Pár éve történt az Oktogon zebráján. Én még a járdán voltam, egy középkorú, láthatóan nagyon szegény férfi (talán hajléktalan is volt) tartott az út közepén. Előttem, jó két sávnyira két nagydarab srác, röhögtek, talán be is voltak állítva. Amikor a középkorú férfihoz értek, látszott a kontraszt: a férfi úgy nézett ki hozzájuk képest, mint egy lecsúszott takarítónő a kidobófiúkhoz képest. Az egyik srác felugrott és lendületből akkora pofont adott a férfinak, hogy azt hittem, összedől a világ. A két srác fennhangon röhögve továbbfutottak. Egy pillanat volt az egész, én még le sem léptem a járdáról. Egy biciklis azonnal odaugrott a férfihoz, hogy segítsen. Ő láthatóan sokkos állapotba került, mereven nézett csak maga elé. Pár másodperc múlva a férfi, még mindig merev arccal, csak azt hajtogatta: semmi... semmi... nem... semmi...

De most a Ferenciek terén állok és... Hátranéztem... a fekete ruhás fiúk már befordultak a sarkon.

Nincs tovább. Oda sem merek menni a fiúhoz. Mit mondjak neki? Hogy sajnálom, ami történt vele? Hogy én szégyellem magamat a helyett a két bódult agyú helyett? Hogy gyalázatnak tartom, hogy ilyen emberek magukat magyarnak vallhatják? Vagy talán, ha odateszem a kezem, a csont beforr? Bárcsak lenne annyi bátorságom! Talán csak azért nem történnek ilyen csodák, mert nem hiszünk bennük. Mégis, ott a lépcsőn, szégyenkezve és zavartan álltam egy másodpercig, majd elmenekültem. Úgy érzem, mindenki vesztett. Vesztett a fiú, vesztett a fiú családja, vesztett a két fekete ruhás, vesztettek a járó-kelők, de mindenek előtt, vesztett mindkét nemzet. Én pedig, a tanú, szégyenszemre semmit sem tettem.

Azóta marcangolom magam, mikor ezek a dolgok eszembe jutnak. És fáj. Fáj, milyen kegyetlen és rothadó köd szállja meg ezeknek a fiataloknak az elméjét ilyenkor? Hogy mennyire nincsenek tisztában azzal, amit tesznek. Hogyan leszek valaha képes megbocsájtani magamnak, hogy nem pár másodperccel előbb voltam ott? És ha ott lettem volna, vajon lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy odaálljak a fiúk elé? Ott lehet-e az ember mindenhol? Mit lehet tenni ilyenkor? És ha lenne egy időgépem? Mit érnék vele? Odaugranék és előtte jól felképelném a támadókat? Én, mind a hatvankettő kilómmal? Ha az időgépemhez lenne egy izomkabátom is, akár megtehetném.. és? valószínűleg nem értené. Egyszerűen nem jutna el a tudatáig semmi.

És valószínűleg azóta is vihogva veri a mellét, hogy ő mekkora kemény legény. És gyalázza azt, ami egy igaz magyarnak, igaz cigánynak, egyáltalán: igaz embernek szent. És tudom, hogy nem megoldás a támadókat gyűlölni. Hiszek az Örök Igazság működésében, és tudom, hogy megvan mindennek az oka. És megvan a következménye is -- és meglesz a két támadó számára is a következménye. Talán nem is fogják tudni, hogy miért? -- egyszerűen csak valamikor orrba veri őket egy vascső, aminek a másik végén talán nem is egy cigányfiú lesz. Mennyire nem értjük a világ működését. És egymás életét tesszük tönkre vakságunkban.

Uram! Kegyelmezz nekünk, mert nem tudjuk, mit cselekszünk! 

Kegyelmezz mindazoknak, akik elméjét elködösítik a hamis értékek! Vezesd őket megértésre, megbánásra és szeretetre!

Kegyelmezz azoknak is, akik nem értik, miért történik velük fájdalom és segíts nekik, hogy megértsék jelentését. Adj nekik erőt, szeretetet és belső békét, hogy meg tudjon lelkükben foganni az igazi megbocsájtás. És adj nekik boldogságot, hogy szeretetben tudják tovább élni életüket. Kétszer annyit, mint amennyit elvesz tőlük a bolond világ.

Kérlek, adj mindannyiunknak erőt és bátorságot, hogy be merjük vallani, milyen törékenyek, esztelenek és balgák is vagyunk. Hogy rettegve kapaszkodunk az erőszakba, pedig addig nem is lehet igazi erőnk. Hogy ne pusztuljunk bele, mikor rájövünk: mennyi mindent kapunk és ebből sokszor még egy porszemet sem vagyunk képesek megőrizni.

Kérlek, vezess minket a Fényre, a Te akaratod szerint.

 

Amen

 

Nem kevés időt hagytam ki a blogírásból. Az elmúlt röpke fél évben rengeteg emberrel és helyzettel találkoztam, ahol újra és újra találkoztam a társfüggőség mintáival. Olyan lehet ez, mint azzal a lánnyal, aki babát szeretne: mindenhol várandós kismamákat lát.

A másik téma, ami újra és újra előkerül, a szekták témája. Mi egy szekta, kik az áldozatok satöbbi. Fura, ez a két téma valójában annyira erősen összekapcsolódik, hogy el kell gondolkodni: ha rendbe akarod tenni magad a társfüggőség nyavalyáidból, előbb-utóbb "vallási" témákba ütközöl.

Egyre többen ismerik a társfüggőség fogalmát

Szerencsére. Bár meg kell hagyni, az emberek többsége (még azok is, akik társfüggőséggel foglalkoznak) gyakran mondogatják: Igen, ez egy komoly gond, szerencse, hogy én már túl vagyok rajta... Vagy a másik típusválasz: Én? Bárcsak lennék társfüggő, de hát, szingli vagyok. És a minták mindkét esetben kicsúsznak a kezük közül...

A "társfüggőség", ahogy én használom, olyan szokások és minták gyűjteménye, melyek az ember egészséges fejlődését akadályozzák, hátráltatják, tudatos, felnőtt viselkedését torzítják, élete irányát összezavarják. Ezen minták közül is inkább olyanok, melyekben a saját szabadságunkat, tudatosságunkat, felelősségvállalásunkat dobjuk oda, a látszólagos béke, biztonság, bizonyosság reményében.

Ez persze csak egy szempont, messze nem definíciónak szánom ezt a megfogalmazást. Sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy szerintem társfüggő minta például, ha igazunkért kellene kiálljunk, de a konfliktust nem vállalunk fel -- titkon félve, hogy nincs igazunk, az emberek nem fogadnak el, nem vagyunk szerethetőek stb. És a minta szempontjából édesmindegy, hogy ezt a konfliktust a partnerünkkel, a sarki boltossal vagy éppen a lelki-szellemi közösségünk vezetőjével szemben nem vállaljuk fel.

Egyre trendibb szektatagnak lenni

Legalább is, sokan így gondolják. Hiszen mindenki "különleges" akar lenni. Ő olimpiai bajnok, a másik világgazdag, a harmadikért rajonganak a férfiak/nők. Hát hol rúghatnék én labdába? Hogyan bizonyítsam magamnak, hogy értékes vagyok, hogy értelme és célja van az életemnek? De várjatok csak, mindőtöket lekörözöm! Lehettek akárkik az életben, én akkor is több leszek nálatok, majd meglátjátok: ha nem is itt az életben, de a halál után majd megtudjátok, hogy nekem vannak a legerősebb barátaim! Mert ti kis csacskák nem tudjátok, hogy csak mi éljük túl, csak mi születünk újra, csak mi nem jutunk a pokolba, csak mi... akárhogy is, a lényeg, hogy csak mi!

Így aztán ma már tényleg nem is értem, hogy emberek komolyan gondolják, hogy egy jóravaló szektatagság nélkül valamire is viszik az életben? Vicc!

De akkor mit is csináljon az egyszeri ember, aki nem akar szektába se tartozni, de a (ki is mondta így...) "világ legnagyobb szektájába", az ateisták közé sem akar tartozni? Honnan ismerszik meg egy szekta és hogyan lehetünk biztosak benne, hogy ahova tartozni szeretnénk, az nem szekta?

Mi számít szektának?

Nem, kedves Olvasó, ebbe a kérdésbe most nem megyek bele -- már csak azért sem, mert ez szokott a legfőbb csimpaszkodója lenni minden embernek. Az én csoportom nem szekta, mert: stb. stb.

Sokkal fontosabb, hogy megnézzük a kapcsolat másik oldalát: Az egyén számára, tehát számomra mit jelent egy adott közösség (vagy hitvallás, csoport, eszmei irányzat, mozgalom stb.) tagjának lenni?

• Mit remélek kapni ettől a társaságtól? Bármilyen szinten is.
• Mit kapok ettől a közösségtől valójában?
• Mit vár el tőlem ez a mozgalom, társaság, közösség nyíltan?
• És valójában mi az, amit még belerakok, mi az, amit megteszek "értük"?
• Egyensúlyban van a két oldal?

Gondolkozz el egy picit, te mit remélsz valójában egy adott társaság tagságától? Sokan kimondottan azt várják például egy "klub" tagjaként, hogy a klub (neve és kapcsolatai által stb.) segítse, könnyítse meg a tag boldogulását. Hogy szívesebben segítem a klubtársam, mint egy idegent, ettől szektának nevezhető egy klub? Nem feltétlenül. Azért elgondolkodtató, hogy ha ott van az a kis kitétel, hogy "köteles vagyok..." az már azért elgondolkodtató. Az már a személyes szabadságom ellen megy. De hát, mondják erre, ezért léptél be, nem? 

Vagy például, kimondottan csak annyit ad egy "vallás" a tagjainak, hogy a tag elmondhatja magáról: "ide tartozom". Mellette pedig a tagok egymásban erősíthetik a "kiválasztottság" érzését, így egy idő után (többnyire kimondatlanul) mindig hozzáteszik: és ezáltal én többet érek, mint te... és megint elértünk egy nagyon kényes peremvidékre.

Volt egy érdekes élményem Amerikaországban: Egy kedves ismerős éppen átfuvarozott a Golden Bridge túloldalára, miközben mesélte, hogy egy gyönyörű lakóparkba terveznek beköltözni a férjével, már csak az van hátra, hogy a férje végigcsinálja az ősi rituálékat. Mint kiderült, a lakóparkba csak az ottani modern szabadkőműves társaság tagjai költözhettek be, így, ha valaki be akart költözni, előtte végig kellett tanulnia a "hipertitkos" liturgiát, megesküdni (persze, csak formálisan...) az életére, hogy a szabadkőművesek titkosságát megőrzi satöbbi, satöbbi. Hogy most akkor ez a társaság szekta-e? Nem ez a fő kérdés.

A fő kérdés, hogy te miért kerültél oda: egy függőségi mintád "miatt" lettél tag, vagy szabad döntésből? Egy társfüggő számára ez egy ugyanannyira összemosódó fogalom, mint a részeg ember számára a sudoku számai. Sőt, felháborító kérdés! Persze, hogy szabad döntésből! Majd biztos egy ilyen kis nyikhaj akárki jön itt nekem és be akarja nekem magyarázni, hogy valamiféle minták miatt döntök így vagy úgy...

A "jól nevelt szektatag" pedig nem is gondolkodik ilyen kérdéseken. Sőt! Egyrészt jó mélyre nyomja magában ezt a kérdést, másrészt pedig sokszor kompenzálásként (hiszen ez valamiféle sejtelmes bűntudatot hoz elő) elkezdi saját csoportját aktívan fényezni ismerősei között.

Valami fura érzése ugyan van, de azt simán el lehet nyomni. Majd betudjuk a szent kiválasztottság mellékhatásának. Akkor még büszkék is lehetünk rá...

Kilépni a kusza hálóból

Nem is olyan egyszerű. Az ember a saját vélt vagy valós vállalásai, hitvallásai, tévedései (mert mindenki ember, ezért természetes tévedni... de egy kiválasztottnak azért ez a jog már nem annyira jár) és baklövései miatt egy idő után olyan kusza hálóban találja magát, ahonnan szinte már ki sem lehet lépni. Ha pedig úgy érzed, hogy nem szabadulhatsz, biztos lehetsz benne, hogy valami baj van. De hogyan tovább? Merre van kifelé?

A minta ugyanaz, legyen szó egy káros-kóros párkapcsolatról, egy családi kötelékről, egy munkaviszonyról, vagy akár vallási hovatartozásról. Úgy kicsiben, mint nagyban. Mert kicsiben is hallhatjuk, hogy "de ha egyszer már igent mondtál neki, kötelességeid vannak", és nagyban is "ha egyszer már hitet tettél a mi Istenünknek, a titkosszolgálatnak, az egyetlen Élőnek vagy éppen a vadászszövetségnek (megfelelő kiválasztandó), akkor te ebben az életedben hordani fogod a társaságunk jelét, akár tetszik, akár nem..."

Persze, most sarkítottam, hiszen a legtöbb társaság, vallás, közösség stb. nem mond ki ilyet, inkább csak "érzékelteti" a tagjaival. Esetleg néha példát statuál, elrettentésként... Társasága válogatja. Előfordul, hogy csak egy sziklaszilárd alapelvet tartanak és tartatnak be minden taggal: Aki ebben a társaságban van, az gyógyíthatatlan. Egyszerűen képtelen saját magán segíteni, ez a társaság az utolsó mentsvára. Nélkülünk elpusztultál! És mi több kell egy érzékeny, sérült léleknek, minthogy az örök kárhozattal fenyegessék?

Olyan szép volna, hogy csak úgy jönne egy megmentő és kirángatna ebből az egészből! Egy új szerelem, egy új vallás, egy új munkahely és már nem is lenne probléma az életemben! Jönne a Herceg, a mostani kötelékeket egyszerűen elvágná és boldogan élnénk vele, egészséges, egyenrangú kapcsolatban...

Szomorú hírem van: A hőn várt változást sajnos nekünk magunknak kell kezdenünk. Méghozzá éppen saját magunk megismerésével -- ezen belül pedig az említett társfüggőségi mintáink megismerésével. Ez az első lépés. Ember, értsd meg magad. (Vagy, hogy ha így ismerősebb: Ember, ismerd meg önmagad!) Ha már tudod, hogy miért vagy te benne egy helyzetben, ha már nem a "másikat" okolod a helyzeted miatt, akkor elindultál a helyzet megértése felé. Elindultál a társfüggő mintáid felfedezése felé. Elindultál a gyógyulás felé.

Nem csoda, hogy nincs olyan szekta, amelyik szívesen nézi, ha tagjai mélységeiben foglalkoznak a társfüggőség témájával... Még a végén rájönnek...

A minap írta Kerol, a rossz minták letevésével kapcsolatban, hogy:

"... itt minden nap meg kell küzdeni a "démonjaiddal", mert ha 5 évig tökéletesen kivéded a támadásukat és egy nap lazítasz, újra a régi mintánál találod magad..."

Ez a gondolat nagyon gyakran kerül elő, amikor az emberek rossz szokásokkal, mintákkal kapcsolatos "kikecmergése" nem sikerül. Legyen ez egy "egyszerű" kényszeres evés vagy valami súlyosabb függőség.

A Weinhold házaspárnál olvastam először, hogy ahhoz, hogy egy mintát letegyen az ember (hogy egy "démonától" megszabadulhasson, ahogy Kerol fogalmazott), a gyógyulás három fázisán (vagy szintjén) kell végiglépkedjen:

Első fázis: A közvetlen önkárosítás megszüntetése
(A drámázó, „Tűzoltóra várva”)

Egész addig, amíg az ember éppen nyomja magába a zserbószeleteket (itt jegyezném meg, imádom a zserbót, a Napfényesben például lehet kapni mákos zserbót... bár ez nem tartozik szervesen a cikkhez), vagy éppen padlizsánlila arccal üvölti le a házastársa fejét, (tehát aktív fázisban, amikor "a program fut"), hiába is magyarázunk neki, hogy mennyivel jobb vagy szebb lenne az élet másként. Ilyenkor az ember nem önmaga -- ilyenkor az ember felett a program átveszi az irányítást.

Az első szinten az ember nem tudatos még arra, hogy a függőségi program mikor kapcsol be, mikor veszi át az irányítást. Itt tehát az elsődleges cél, hogy az ember egyáltalán tudatosítsa: igen, van, hogy kikelek magamból. Igen, ilyenkor olyan dolgokat teszek, amilyeneket "tiszta állapotban" nem tennék. De egyszerűen nem tudok ellenállni.

Az ember el kell jusson (egyedül vagy külső segítséggel) abba az állapotba, hogy képes nem belelépni az ördögi körbe (csak egy falat/slukk/kupica és beránt az örvény). Az első szint rövid távon, de eléri, hogy az ember "valamennyire" tisztább állapotba kerüljön (például egy egyhetes bentlakásos elvonókúra, vagy a nagymama szigorú felügyelete stb.). Ilyenkor az ember tiszta, de az elvonási tünetek nagyon erősek. Ebben az állapotban nagyon nehéz hosszú ideig megmaradni. Valójában ez egy vízválasztó pont: Innen vagy fölfelé, vagy lefelé. Egy drámahős nem tud egyszerűen csak lenni. Valaminek történnie kell, legyen az szélesvásznú bukás vagy világraszóló katarzis.

Ha kikerül az ember az állandó felügyelet alól, akkor vagy bele tud kapaszkodni valamibe, vagy menthetetlenül visszacsúszik. Ha belekapaszkodik, akkor a második fázisba léphet.

Második fázis: a fenntartható élet kialakítása
(A páncélos lovag)

Ezen a szinten az ember -- már valamennyi önkontrollal rendelkezve, de még mindig pengeélen táncolva -- új szabályokat alakít ki (vagy fogad el). Ezek alapján a merev szabályok ("dogmák") alapján szervezi újra az életét -- így elérve, hogy nem csúszik vissza. A biztonság ára viszont a szabadság csorbulása is. Ha valaki a vörös hajú szomszédtól mindig idegrohamot kapott, lehet, hogy egy ilyen dogmába kapaszkodik: A vörös hajú emberek végzetesek lehetnek számomra, tehát mostantól egyetlen vörös hajú emberrel sem vagyok hajlandó beszélni.

A dogmák megvédenek, mint egy várfal. Minden veszélyes faktort (ételt, italt, cigarettát, embertípust, filmet stb.) a várfalon kívülre zárnak.

(Egy érdekes párhuzamra itt térek ki: amennyire a tranzakcióanalízis Szülő - Felnőtt - Gyermek állapotait nézzük, a szülői viselkedések mögött gyakran ilyen merev, megtartó típusú mintákat találunk)

Ezek a megtartó minták olyanok, mint a középkori lovagok páncéljai. Erős harcossá válunk általuk, megvédenek minket a sárkánytól... Bár, kicsit kényelmetlen a mindennapi viselet.

Sokan ilyen páncélként "viselik" új hobbijukat, új baráti körüket, új szenvedélyeiket, vagy akár új vallásukat. Aki helyesen viseli páncélját, az akár egész életében képes lesz kivédeni a sárkány támadását, húsz-negyven-hatvan éven keresztül, rendíthetetlen katonaként állni az ostromot.

Igaz, a páncél kizár sok mást is az életünkből, nem csupán a sárkányt, de a túlélésért folytatott küzdelemben ez még "feláldozható veszteség".

Harmadik fázis: A gyökerek gyógyítása
(A bölcs)

Amikor az ember már rutinosan képes fenntartani a mindennapi küzdelmet, érzi, hogy a sárkányt képes kordában tartani, egy idő után elgondolkodik: hogyan lehetne elérni, hogy ne állandó harccal kelljen fenntartani a béke illékony burkát?

"Ha leengedem a pajzsom, megláthatom az élet gyönyörű szépségét körülöttem... Igen, igen, ott a sárkány is, de nicsak! Hiszen gyönyörű tulipánok nyílnak körülöttem és ez a kedves kiskutya is boldogan ugrál... Szép is volna egy olyan világ, ahol nincsenek sárkányok!"

Az ember itt egy fura helyzetbe kerül: ha leereszti a pajzsot, szembe kell nézzen a sárkánnyal, ha fent tartja, sosem lesz képes megsimogatni a kutyust. Idővel egyre jobban megismeri a sárkányt. Tudja, hogy mitől "pöccen be", hogy "hova harap", tudja, mit akar a bestia. Ez a tudás (és tapasztalat!) idővel bölcsességgé érik. Emberünk már rutinosan kezeli a támadásokat, még a pajzs sem kell hozzá. Már önerőből is elbánok vele. Persze, ha az ember beképzelt, pőrén odatartja a torkát a sárkánynak, az bizony bele fog harapni. Mert a sárkányok ilyenek.

Aztán jön egy pont: rájön az ember, hogy mi is az, amit a sárkány akar. Hol van benne az érzékeny, támadható pont, ahova a sárkány mar. Mi az a belső sérülés, belső hitrendszer, félelem, program, kielégítetlen vágy, elnyomott emlék, torz gondolat, ami utat nyit a támadónak

És szép lassan dolgozik saját magán. Gyógyítgatja a kisebb-nagyobb sérüléseket, kisebb-nagyobb "bejáratokat". Egy idő után azt veszi észre (és ezt az időt lehet napokban, hetekben, de akár években is számolni!), hogy ott, ahova a sárkány harapni akar, már nincs is seb. Egyszerűen nem tud beleharapni.

Itt már pajzsra sincs szükség: a sárkány még próbálkozik (és rendszeresen vissza-visszajár, hátha idővel újra talál egy másik "ajtót"), de hiába is próbál harapni, egyszerűen képtelen sebet ejteni.

Hiába dugják az ember orra alá a piásüveget, a csokis tortát, a tűt, az ember nyugodtan, egyenesen ki tudja mondani: köszönöm, de én már nem élek ilyenekkel. És a sárkány továbbáll.

A kulcs: a kapaszkodó

Rendkívül fontos, hogy a három fázisban más és más a kapaszkodó. Az elsőben az elvonási tünetek ellen felsorakoztatható összes eszköz szóba jöhet. A második szinten a kapaszkodó valamilyen rendszer lehet (akár egy táplálkozási rendszer, akár egy vallás, egy spirituális csoport, egy támogató közösség, de lehet, hogy éppen egy aktív hobbi, egy szerelem, vagy éppen egy gyermek), a lényeg, hogy hosszú távon, állandó segítséget és menedéket nyújtson a kóválygó léleknek.  A harmadik szinten viszont a legnagyobb segítőnk az önismeret és a bátorság. A legnagyobb bátorság ugyanis ahhoz kell, hogy szembenézzünk saját hiányosságainkkal!

Nem mondom, nem is mondhatom, hogy az út ilyen egyszerű. Van, hogy sokkal bonyolultabb, van, hogy vargabetűkön át vezet, és van, hogy tucatnyiszor visszacsúszunk. De szép lassan mindannyian sárkányszelidítőkké válhatunk, először kis, öklömnyi Mulanokkal tanulva meg a szelidítés művészetét, később pedig egyre nagyobb vadakkal is képesek leszünk elbánni... Mert először ugye, galamboknak prédikál az ember... De talán, nem is olyan sok idő múlva, mi is képesek leszünk saját sárkányaink megszelidítésére!

A minap az egyik blogon a társfüggőségről szóló könyv kapcsán olvastam egy írást (Tamara cikke a társfüggőségről), amit így fejezett be:

Hogyan élnénk, ha minden függőségi mintát felszámolnánk az életünkben?

Többször hallottam már, hogy az ember fél a szabadságtól. Lehet, hogy hétköznapi énünk egyszerűen retteg a gondolattól, hogy nincs többé négy fal közé zárva? Miért is van az, hogy az emberek egyszerűen elképzelhetetlennek tartják a függőségi minták nélküli életet? Isaura, szabad vagy, fuss! -- Jó, jó, de hova fussak?

Az ember úgy nő fel (úgy "szocializálódik", hogy ezt a fura szót használjuk), hogy beletanul: hogyan is lehet a világban élni. Hogyan is kell játszani a társadalom játszmáit. És mi is lenne velünk, ha nem lennének jól betanult játszmáink? Mi lenne a közlekedésben? Káosz? Mindenki arra menne, amerre akar, és az élné túl a napot, akinek erősebb a gallytörője? Ha nem lennének szabályok, egyszerűen összeomlana a társadalom!

és így tovább, és így tovább...

Volt nekem egy kedves tanárom, ő erre azt mondaná: Hohó, álljunk csak meg, itt kérem komoly fogalmi zavarok vannak! Mert ki mondta, hogy:

• A függőségi minták nélkül nem életképes az ember?
• A szabályok mind-mind függőségi minták?
• A függőségi minták nélkül élni akaró ember másokat nem tart tiszteletben?
• Nem létezik társadalom függőségi minták nélkül?

Lajoska (kitalált név), mivel szülei szeretnék, hogy megérje első súlyadó-befizetését, megtanulja, hogy mielőtt lelép a járdára, nézzen körbe. Miért? Mert ha nem, akkor jól leszidja a tanárnő. Így aztán Lajoskába beépül a program: 

if szándék:járdáról-lelépés
   then
     call igénykielégítés-várakoztatás(5mp)
     visual-input:fejforgatás
     if security-validation
        call igénykielégítés-engedélyezés
        endif
   endif

Ettől most akkor Lajoska függő? Egy automatizmus beépült, az biztos, de attól még nem függő.

Oké, nézzünk más példát. Eneagrammácska gyermekként megtanulta, hogy ha jól viselkedik, elnyerheti szülei szeretetét. Persze nem mindig, csak ha szépen kéri, és csak ha éppen itt az ideje. Esetleg még egy ölelést is kap. Nagykorára megtanulja, hogy ne fejezze ki az érzelmeit őszintén, játszmákon keresztül kuncsorogjon szeretetet és elismerést, jólnevelt legyen. Enácska akkor most társfüggő? Ebből még nem vonhatjuk le a következetést, de az biztos, hogy van benne egy olyan minta, ami megalapozhat egy komolyabb társfüggőségi állapotot.

A szülei szerint az Ég áldása, hogy főhősnőnk gyermekkorában jólnevelt kislány volt. Amikor felnő, akkor viszont az "Ég áldása" visszaüthet valamilyen lelki hiányosságként. Képes lesz-e E.gr. doktornő felnőttként feloldani magában a gyermekkorból hozott feszültségeket? Talán. A kérdés, hogy eljut-e az önismeret egy magasabb szintjére, ahol tudatosodik benne: életét olyan minták vezérlik, melyeket gyermekkorából hozott. Ovodásként még nem lehettek igényei, de ma már felnőtt nő, és fel kell vállalnia a felelősséget saját tetteiért. Saját maga kell döntsön, saját maga kell meghatározza: mikor hogyan viselkedik.

Értem én, hogy sokkal könnyebb, ha a hozott minták szerint élünk, de akkor hogyan fejlődünk? Ugyanúgy, ahogy mindenki más körülöttünk? És hogyan hozunk valami újat ebbe a világba? És már csak egy lépésre vagyunk az egyszerű, mégis kökemény kérdéstől: Így minek?

A példáknál maradva én így fogalmaznám meg a társfüggőség (általános értelemben), illetve az önállóságot tompító minták folyamatát:

Mintáinkat a 2. fázisban gyűjtjük be, és ha túl sok káros mintát gyűjtünk, akkor baj van. Ezt a "baj"-t nem is érzékeljük feltétlenül, hiszen ha világ életemben kiszolgáltam a szüleimet, élettársamat, gyerekeimet, szomszédomat, de még a szomszéd kutyáját is, akkor teljesen természetes lesz számomra, hogy így kell éljek. Még arra is képtelen leszek, hogy elképzeljem: lehet úgy élni, hogy nem én rohanok le a harmadikról, hogy segítsek bepakolni az árut a szemközti zöldséges raktárába.

A begyűjtött mintákat (mert az ember úgy tanul, hogy mintákat gyűjt) egy fejlettségi pont után képes vagyok belső munkával tudatosítani, megismerni, megmérni, és ha kell, felülbírálni. Ha a minta számomra hasznos, megtartom. Ha akarok, módosítok rajta. Sőt, ha úgy akarom, akkor megköszönve szolgálatait, nyugdíjazom és mostantól minden egyes helyzetben én magam döntök tudatosan a helyzet megoldásáról.

Számomra ez az állapot jelenti azt, hogy "ha minden függőségi mintát felszámolnánk". Szerintem jó lenne! Ez nekem a negyedik fázist jelenti... Lehet, hogy csak egy bódiszattva képes ezt a szintet elérni? És milyen is lehet?... Szivárvány, napsütés, vidám élet...

Tegnap megnéztük a Szociális háló cé filmet. Pozitív csalódás volt számomra.

Általában egy üres sztoriba próbálnak belerámolni valami ütős életigazságot, megfűszerezik néhány mezítelen kebellel aztán hadd szóljon. Nos, a képlet itt is nagyon hasonló. Látványosan, pörgősen összerakott filmről van szó (amennyire egy ilyen témát pörgősre lehet készíteni). Van benne minden, ami az informatikával átszőtt kulturába belenőtt ember eszményképét simogatja: okos lenni, híres lenni, gazdag lenni, sok barátot szerezni stb.

A film érdekessége számomra viszont éppen az a néhány kérdés, amelyet a (szó szerint) zajos jelenetek között feszeget. A kényelmes kikapcsolódásra vágyó ember beül, beleéli magát a "szociális cívódásokba", majd boldogan hazamegy. Ha viszont egy picit utánagondolunk a történetnek, sok olyan témával találkozunk, mely tényleges megoldásra vár, nem csak a "szerencsések" életében, hanem a "tömegek" minden egyes hétköznapjában.

Azon gondolkodom, hogy vajon száz néző közül hányan rágják át magukat a felszínen és gondolkodnak el... például ehhez hasonló kérdéseken:

- Mitől van az, hogy akár egy átlagember is elképesztő energiát tud beletenni bizonyos dolgokba, míg más dolgokat csak felületesen végez el? Mi a különbség, mi az a tűz, ami egy "küldetésen lévő zsenit" hajt, míg mások egyszerűen csak élik a hétköznapokat?

- És van-e az én életemben olyan téma, amire hajlandó vagyok, hajlandó lennék ennyi energiát, időt, feszültséget vállalni?

- Ha rácuppanok egy témára, egyáltalán észrevenném-e, ha közben átgyaloglok másokon? Hol van a határ, mennyi az a pénz, mi az a csillogás, ahol én hajlandó lennék a jelenlegi világomat "megcsalni".

- Egyáltalán, milyen az a "jelenlegi világom", ha valamiért (sok pénzért, sok barátért stb.) hajlandó lennék megcsalni? Ha tényleg úgy érzem, hogy nem jó nekem a jelenlegi, miért kell ahhoz egy külső behatás, hogy kilépjek belőle? Megéri bennemaradni egy olyan világban, melyről tudom, hogy nem állna ki egy nagyobb próbát? Miért maradok benne, miért nem lépek ki belőle?

- Mit keresünk a szociális szinten? Emberkehez/csoportokhoz tartozást? Szeretetet, barátságot? Hírnevet, elismerést? Biztonságérzést, támogatást? Az igények közül melyik az, amelyiket meg akarjuk kapni mindenképpen, akár alkuk alapján, és melyik az, amelyikkel kapcsolatban saját magunknak könnyen hazudunk? Vagy lesarkítva az egyik területre: Melyik a jobb, többszáz "táv-barát", vagy egy igazi?

- Egyáltalán, miért van az, hogy az egyik igazi új barátokat képes szerezni (például) a facebook révén, a másik viszont egy virtuális hálóba ragad bele és pont elfordul az igazi emberi kapcsolatoktól. Hogyan lehet segíteni, hogy a felhasználók az igaz értékeket megtanulják értékelni? Hol van az a pont, amikor az ember ki tud lépni a virtualitásból? És mibe lép bele?

- Egyáltalán, ha valaki "túl gyorsan" kerül egy választás elé, ahol választania kell a "csillogó, nagy virtuális élet" és az "igazi, mély élet" között, hogyan fog választani? Egyáltalán, kell-e ilyen választás elé állni? Mi a tétje egy ilyen választásnak?

- És mennyire fognak az emberben lévő minták "bekapcsolni", vagy mennyire képes megtartani az ember a morális egyensúlyát, minél nagyobb terhelésben is. Hogy valakinek teljesen mindegy, hogy ezer dollárról, vagy egymilliárd dollárról kell döntsön, az ő érzéketlenségét, vagy éppen a felelősség teljes felvállalását jelenti? Lehet, hogy képtelen érezni a dolgok súlyát (és ezért nem hajlandó fontosnak tekinteni a fontos kérdéseket), vagy mindent ugyanolyan fontosnak tekint, és még a legegyszerűbb döntéseket is a végletekig kielemzi (és ezért mindegy neki, hogy mekkora a tét)?

És így tovább... Szóval kíváncsi vagyok, hogy milyen kérdéseket dob fel az emberben egy ilyen film.

Nna, megek, megnézem, van-e valami reggeli itthon...

Egy sokszor előkerülő minta. Egy önismerettel foglalkozó szemszögéből.

Alaphelyzet: Lajos csapja a szelet Klárikának. Lajos igazi lovag, minden szükséges kelléket felsorakoztat, láthatóan sportos, aktív, gyakorlatias, segítőkész... kiállja a próbák sorát, végül megkapja a "tökéletes partner" jelzőt. Az ifjú pár összebatyuzik, Lajos pedig igen rövid idő után metamorfózison megy át. Már nem segít otthon, kifejezetten lusta, nem lehet rávenni semmire, nincs benne tűz, sőt, mintha "csak a rosszat hozná haza". Klári elgondolkodik, hogy mivel érdemelte ki, hogy ismét belenyúlt egy rakás kakiba? Hogyan lehet, hogy az igazi férfi, egy igazi társ helyett most itt áll plusz egy teherrel?

Feltevés: Lajos önkéntelenül belecsúszott egy újraélési folyamatba, melynek célja egy gyermekkori sérülés gyógyítása. Ez a folyamat Lajosnál nem feltétlenül tudatos. A sérülés és az ahhoz kapcsolódó gyógyulási vágy olyan erős, hogy minden leendő alkalommal előre tör. Könnyen lehet, hogy mihelyst olyan partnert, helyzetet talál, ahol eléggé "biztonságban" érzi magát, (maga sem érti, hogy miért) átvált "ellátandó kisgyermek" viselkedésbe. Mivel Klárika nagy valószínűséggel "jó anya" érzetét kelti (vagy emlékezteti Lajost valamelyik saját nevelőjére), ez a gyógyulási vágy elemi erővel hatalmasodik el rajta.

Kifejtés

a) Lajos:  A gyermekkori sérülés lehet például egy egyszerű "társadalmi minta", például, hogy a fiúk nem sírnak, vagy valamelyik szülőjétől meg nem kapott szeretet utáni vágy. Mivel az "életnek tovább kell folynia", Lajos kiskorában tudatos részétől elzárta a belső érzelemvilágának azon részét, amelyik vágyik a gondoskodásra. Felnőtt korában lehet, hogy egyszerűen nincs tudatos kapcsolatban érzelemvilága érintett, sérült részével. Ő maga sem érti, hogy miért változik meg a viselkedése, mihelyst egy nővel összeköltözik. Könnyen lehet, hogy ezt az "érthetetlen viselkedést" racionalizálja, esetleg a másikat okolja érte ("A nőnek az a dolga, hogy ellásson", "Örüljön, hogy a házamban lakhat", "Régen imádnivaló volt, most meg olyan, mint egy házisárkány, hát mit vár?" stb.). Lajos tehát egy olyan folyamatba zuhan bele, melyet nem tud, illetve nem akar tudatosítani.

b) Klárika: Minden játszmához két ember kell. Lehet, hogy Klárikában csupán néhány "ártatlan" minta dolgozik: lehet, hogy például attól érzi magát igazi nőnek, hasznos embernek, szerethetőnek stb., ha másvalakit kiszolgál, ellát. Lehet, hogy azt látta gyermekkorában, hogy "apa dolgozik, anya otthon főz és közben morog a férfiakra" stb. Ezért könnyen lehet, hogy eleve olyan partnert vonz be, akinek elég erős belső sérülései vannak, hogy később gondoskodhasson róla. Ez a folyamat Klárikánál sem tudatos. Sőt, Klárika programjai is "védik magukat": magyarázatot szolgáltatnak, vagy éppen mást okolnak ("minden férfi ilyen", "egy rakás szerencsétlenség vagyok", "ez pusztán szerencse dolga, nekem megint ilyet dobott a gép", "ez legalább nem alkoholista" stb.). 

Mit tehetünk?  Alapvetően két út áll Klárika és Lajos előtt. Az egyik út, hogy próbálnak tovább evickélni, akár párkapcsolaton belül, akár új partnert találva, az igazi forrás felszámolása nélkül. "Élhetővé próbálják tenni" jelenlegi életüket, akár külső segítséggel, kényszerítő erővel. Ennek az útnak az előnye, hogy rövid távon belül "látványos eredményeket" érnek el -- megtanulják szinten tartani a kapcsolatukat, saját hangulatukat stb. Hosszú távon veszély lehet, hogy a fel nem oldott feszültség folyamatosan jelen lesz, esetleg más utakat talál, hogy kifejezze magát. Ezek a mellékutak akár a durva függőségi mintákig is terjedhetnek -- alkoholizmus, fizikai bántalmazás stb.

A másik lehetőség, hogy mindketten felvállalják a tudatos önismereti munkát. A jelenlegi helyzetben látszólag Lajosnak van nagyobb feladata, de fontos kimondani, hogy Klárika számára is fontos az önismereti munka. Itt a munka három területre terjedhet ki, egyéni munka, partnerrel/csoporttal végzett munka, valamint szakemberrel végzett munka. A legfontosabbnak én az önmagunkon végzett munkát tartom. A legtöbb mintára alkalmazható az alábbi négy lépés: Felismerés, beismerés, megismerés, végül feloldás. Ez a második út, a tudatos önismereti munka újtának előnye, hogy a gond forrását kezeli, így képes megerősíteni Lajos sérült lélekrészét, automatikusan megszüntetve ezzel a káros tüneteket. Hátránya viszont, hogy Lajostól és Klárikától is odaadó munkát, őszinteséget, lelki fájdalmakkal való szembenézést, kitartást igényel, sőt, a folyamat előre láthatóan nem csupán egy-két hétig, de akár hónapokig is elhúzódhat.

A második utat, az önismeret útját tudatosan kell válasszuk, senki sem fog helyettünk végigmenni ezen az úton, sőt, semmilyen tablettát vagy gyógyszert sem kaphatunk semmilyen orvostól, amitől egyszeriben jobban ismerjük magunkat. De amit nyerünk általa, a belső fejlődés, mely erősen, egészségesen, szervesen életünk részévé válik.

Olyan ez, mint gyermekkoromban. Akkor is ugyanígy működtem, csak akkor nem gondoltam, hogy ezen változtatni kéne. Úgy van, hogy keresek valamit vagy valakit, és ő lesz az "életem értelme". Mindenki ezt csinálja. Az ügyesebbek telerakják az életüket több "életértelmével", egy férjjel, feleséggel, gyerekekkel, munkával, szent céllal, hobbival. Rossz esetben valamilyen káros szenvedéllyel.

De a lényeg, hogy legyen "miért" élni.

De miért nem vagyok képes saját magamért élni? Saját magamért boldog lenni? Akkor merem csak elhinni, hogy boldog vagyok, ha a másik rám mosolyog. Akkor van értelme az életemnek, ha valakin segíteni tudok stbstbstb.

Miért nem tartom saját magamat méltónak a saját magam segítésére? Miért lehet "bárki más" és miért nem lehetek én? Hiszen én is ember vagyok, nem? Magamnak mégsem adom meg a jogot, hogy elfogadhassam a saját segítségem, szeretetem, támogatásom. Miért? Miért tartom magamat kevesebbnek, mint bárki mást?

Pedig addig, amíg ezt nem lépem meg, addig igazán szeretni sem tudok. Hogyan szerethetne olyan ember igazán, aki képtelen magát szeretni? Addig csak hitegeti magát az ember. Addig nem szeret, hanem csak szolgál -- és a szolgálataiért cserébe odaadást és hűséget kuncsorog.

Első bejegyzésként egy névjegy

:)