Többnyire egy öreg vállalati mikrobusszal furikázom. Egy tizenkét éves Toyota Hiace típusú, zöld színű (az emberek kb. 40%-a makacsul kéknek mondja, de kisebbségben vannak), nyekergő-zörgő, mégis szeretetreméltó gépről van szó. Állítom, hogy jelenleg a városban ilyen típusú mikrobuszból van a legtöbb a "már-már veterán" kategóriában. Remekül tartja magát.

Szóval.. történt, hogy nagy sietve éppen Solymár felé nyikorogtam a csapásmérőmmel, amikor egy nagyobb kocsi-hézagot kihasználva lendületesen kifordultam a Szilágyi Erzsire. Rögtön hallom, mögöttem nagy motorhang, egy csopperes feltűnősködik. Nna, gondoltam, biztos fél egyedül, azért ilyen zajos. Egyébként meg kint, a záróvonalon jön, előz nagy erőkkel. Már megint ezek az előítéletek -- gondolom magamban. Nem is tudom, hogy milyen ember, és egyáltalán, nem tudok róla semmit (azon túl, hogy irigykedem a motorjára), és már egyből negatív hullámok öntenek el. Kész dili. Hát ki irányítja már megint ezeket az érzelemhullámokat?

Mellém ér, rám néz. Illetve, gondolom, mert a rohamsisak-jellegű bukó alatt gülü napszemüveg, arcát pedig kendő takarja. Mint valami ócska majdnem-holivúdi filmben. Meleg van, ablak lehúzva, úgyhogy jól hallom, ahogy beüvölt az ablakon: "... anyádat te hülye kis köcsög".

Hát, most erre mit mondjak. Minden reggel igyekszem átrágni magam az alapgyakorlatokon, ezek egyike az érzelemkontroll. A lényeg, hogy ha egy érzelem, érzés el akar önteni, ne hagyd, hogy ő uralkodjon, maradj tudatos. Szerencsésen elcsípem a mélyről feltörő ösztönt: nem tekerem balra a kormánykereket és nem megyek át a kocsimmal ezen a kis tetű... Hopp. Tévedtem, mégis az érzelmi hullám nyert a tudatossággal szemben.

Az út közben egy kettéágazáshoz ér, jól nevelt rohambilis kollégánk egy másik úton folytatja életét. Itt maradtam egyedül a beszólással, meg az én érzelmi kavargásaimmal.

Mire volt ez jó? De most tényleg. Idejön, beszól, továbbmegy. Ezzel próbál kompenzálni? És még mindig bizsereg a kezem: hogy én mind a hatvan kilómmal hogy pofán vágnám az ilyet! Valószínűleg beletörne a kezem, ő meg csak röhögne (nagydarab is volt a motorjához). Szóval "igazságtalanság van" vihar tombol bennem. Egyébiránt -- szólal meg bennem egy hang -- az ember akkor éli meg úgy, hogy igazságtalanság van a világban, ha nem ért egy adott helyzetet, ha nem ismeri a dolog hátterét. Köszi. Ezzel most tényleg beljebb vagyok...

Oké, jöjjünk rá, mi történt. És közben ne hagyjuk a negatív érzelmeket eluralkodni. Pozitív gondolatok... nézzük csak... Hát, lehet, hogy valójában nagyon jó ember, csak nagyon feszült napja van. Vagy nagyon siet. Bár, az ilyen motorral az emberek általában nem sietnek, élvezik az életérzést, de lehet, hogy ő most pont sietett. Erre utal, hogy a záróvonalon haladt el mellettem. Hát... Végül is. Oké, feszült volt. Nekem meg különben is feladatom, hogy fel tudjam dolgozni, ha belém rúgnak. Hirtelen belső forróság önt el... Igen, hát ki más lenne arra képes, hogy egy ekkora igazságtalanságot, mint ez is itt, ilyen büszkén és könnyedén kezeljen, ha nem én?

Atyaég! Azt hiszem, átestem. De nem csak egy ló, hanem egy egész csorda túloldalára. Ezt a beképzeltséget. Most akkor én is kompenzálok, hogy még vissza se szóltam? Vagy azt hiszem, hogy ettől több vagyok? Nna, érzés elenged, keressünk tovább. Azért legalább annyi megvan, hogy nem dühösen, nem gyűlölettel gondolok a motorosra. Nyilván megvolt a jó oka rá, hogy ideges legyen, én meg pont erre jöttem. Hát, van ilyen. Sőt.. jut eszembe, én is hány emberbe belerúgtam, csak azért, mert épp ő volt ott... Nem szép dolog, de hát volt ilyen...

Emlékszem, volt a lakótelepen egy család a szomszéd lépcsőházban. Az apa verte az anyát, ketten együtt verték az idősebbik fiút, az idősebbik pedig az öccsén vezette le a feszültséget. Volt egy kutyájuk is. A szomszédok szerint azért, hogy az öccs is bele tudjon rúgni néha valakibe, akinek fáj. Hát, az a kutyus sem érte meg az öt évet.

De mi lehetett a baja a motorosnak? Most már tisztább az agyam, hát átgondolom. Akkor hallottam először, amikor kifordultam az Erzsire. Most jut eszembe, hogy ahogy siettem, éppen két kocsi közé kanyarodtam be, lendületből, becsatlakozva a forgalomba.

Ott pedig még nem volt a szembejövők és a mi irányunk között középen elég nagy hely ahhoz, hogy beférjek, vagy hogy egy chopper közlekedjen.

Te jó ég! Ahogy siettem, csak a két kocsit láttam, és baromira nem is figyeltem rá, hogy a két kocsi között mi közlekedik! Lehet, hogy én nagy lendülettel kivágtam a motorosra? Ahonnan jöttem, a bokrok fölött láttam csak a kocsikat, és ott a motorosból csak a vállát láthattam, távolról. Azt pedig -- ahogy ismerem magam -- könnyen lehet, hogy nem vettem észre. Siettem, nna. Borzongás fut rajtam végig.

Döbbenet. Simán lendületből elcsaptam volna ezt a motorost, ha ügyesen ki nem kerül engem. Én meg itt puffogtam, hogy mit szól be? Még hogy ideges napja volt? Hát ez az ember teljes nyugalommal kikerült egy ámokfutó mikrobuszt, majd (hát jó, hogy máshogy?) jelezte, hogy figyelhetnék jobban, majd nyugodtan továbbment. Én meg már a péppé gázolását fantáziálgattam. A több éves önismereti munkám pont csak annyit ért, hogy utólag, percekkel később esett le, hogy én voltam a hibás. És ha ott mondjuk egy piros lámpa van, lehet, hogy még el is kezdek veszekedni vele, hogy "mitszószbe paraszt?".

Hálát adok az Égieknek, hogy megmentették ezt az embert a hülyeségemtől. És hogy engem is megmentettek.

És így, utólag is elnézést kérek ettől az embertől. Akárki is ő. Kérem, hogy nézze el nekem. Régen azt hittem, hogy néha óriási marhaságokat csinálok.. most már tudom, hogy gyakran csinálok óriási marhaságokat, és csak annyival vagyok beljebb, hogy néhány kegyelmi pillanatban tudatosul is...

Akárki is volt, így utólag is bocsánatot kérek tőle.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.