Négy lépcső
2011.07.03. 18:37
Fura történt velem. Nem most, hanem pár hónapja már, de egyszerűen nem tudom elengedni ezt a dolgot. Rágcsálom, mint valami túlpörgött szú a széklábat. Gondoltam, kiírom magamból, hátha.
Néztem fölfelé a Ferenciek terénél az aluljáróból, a napsugár még be is ragyogott a lépcsőkre. Éppen ezerfelé repkedtek gondolataim (szerelmes voltam, mint általában), az embertömeg pedig oda-vissza hömpölygött. Nekiindultam a lépcsősornak.
Zajok, emberek, egy csattanás. Néhány lépcső múlva láttam, ahogy két feketébe öltözött fiatal ugrált lefelé nagy lendülettel. Nem figyeltek a többi emberre, izgatottan beszéltek és heherésztek. Amolyan "nagyon kemények vagyunk" fajták. Eszembe jutott, hogy mennyire fura: sokszor azt sem tudják ezek a fiatalok, hogy mit jelent egy-egy jelkép, amit hordanak, vagy, ami még rosszabb: sokszor észre sem veszik, hogy azokat az értékeket tiporják lábbal és gyalázzák meg, amely értékekre - úgymond - felesküdnek.
Folytatom utamat. Hallom, hogy pár lépcsővel feljebb egy fiatalember vékony, keserves hangon sír, egy női hang pedig fennhangon segítségért könyörög. Felkapom a fejem: néhány cigány áll körbe egy láthatóan közülük valót. Erre eszembe jut egy másik fura téma: cigány vagy roma? Nem tudom, hogy politikailag melyik megnevezés a korrekt, a cigány vagy a roma. Találkoztam olyannal, aki büszkén vallotta, hogy cigány, más megsértődik rá. Van, aki azt szereti, ha romaként beszélnek róla és a cigány szót tartja bántónak. Én a nyolcadik kerületben lakom, sokan vannak itt valószínűleg romák is és cigányok is, és igen, van néha egy kis feszültség, de azért viselhető.
Láttam már cigányokat verekedni, sőt, a szemközti ház előtt az egyik éjjel a saját apjának ugrott neki egy nyikhaj húszéves egy bugylibicskával, így első pillanatban arra gondoltam, akkor én most megyek is tovább, itt nincs mit beleszóljak.
Egy pillanatra megálltam. A fiú egyáltalán nem nézett ki verekedős fajtának. Vászonnadrág és szép ing volt rajta - és sok-sok vér. A saját vére, ami az orrából folyt. Zsebkendővel próbálta elállítani az orra vérét. Láthatóan nem volt könnyű, mert nem egy egyszerű orrvérzésnek nézett ki. Ez az orr eltört, és nem volt a helyén. Mintha egy nagy repedés lett volna az arca közepén. Az a fajta sérülés, ami nem "csak úgy" jön létre egy orrsérülésnél, hanem olyankor, ha valaki például egy boxerrel, célzottan, a pusztítani akarás vágyától vezérelve üt.
Hát, gondoltam, valamin nagyon hajba kaphattak. Nekiindultam újra: még egy lépés. Azért fura, hogy mennyire tele van az ember feszültséggel, és vajon valaha is fel tudják mérni az emberek, hogy mekkora fájdalmat okoznak egymásnak? Nekem is volt orrsérülésem, az orrsövényem nem volt egyenes és amíg meg nem műtötték, nem kaptam rendesen levegőt. Fura, hogy vannak népcsoportok, ahol ennyire nem tartják fontosnak és tisztelni valónak a testi egészséget, a másik szabadságát, egyáltalán a másikat, hogy egymás csontját törik - gondoltam.
Mostani ésszel, ahogy többször újra végigfutnak bennem a képek, azon elmélkedem, vajon mekkora belső erő, érettség, morális fejlettség kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen helyzet után fel tudjon állni, újra az emberek szemébe tudjon nézni. Ha valakit úgy üt meg a saját testvére vagy rokona, hogy egy életre elcsúnyítja öt, képes-e valaha megbocsájtani neki? És nap, mint nap találkozol vele, nap, mint nap együtt dolgoztok, ott vagy az esküvőjén, segítesz a várandós feleségének, amikor nincs ott, együtt örülsz velük a gyermekük születésének - és közben minden reggel, amikor tükörbe nézel, egy tönkretett arcot látsz. Egy arcot, ami szép volt, de egyszer egy feszült pillanatban pont ez az arc került a vak düh elöntötte ököl elé. Tényleg, igazán megbocsájtani és tovább élni? Ilyen óriási tettre talán csak a szentek képesek. Mégis, nap nap után kerülünk mi, közemberek is ilyen helyzetbe. Mindkét oldalon.
Tettem még egy lépést. Előítélet. Már megint előítélet kerített hatalmába. Azt figyeltem, mennyire csak arról szól a gondolkodásom, hogy a cigányok így, a cigányok úgy. Miért, a fehér ember nem veri a feleségét? Dehogynem. Talán nem láttam a hatos villamoson fiatal, erős testalkatú huszonéveseket öreg bácsikának beszólni, hogy fogja be a pofáját, mert beverik? Dehogynem. Az ember, ha az életet igazságtalannak éli meg, akkor legalább egy kis kisstílű elégtételt akar venni. Bárhol.
Még egy pillantás a fiú felé. Már félve, mert nem akarok belekeveredni. És ettől még szégyelltem is magam. De azért csak odanéztem. Aki mellette jajveszékelt, valószínűleg az anyja. Akik körötte álltak, fiatal lányok voltak. Talán az egyik a párja, a másik a húga lehetett. Pedig milyen kedves család - gondoltam. És már el is akart indulni a fantáziám, hogy milyen szépek is tudnak lenni a cigánylányok. Hát, ez aztán végképp nem volt odaillő gondolat. Visszafordítottam a fejem.
Negyedik lépcső. Fura, így első blikkre nem láttam a csoporthoz tartozó "másikat", aki ütött. Automatikusan körbenéztem. Pár lépésre kell lennie, hiszen az előbb hallottam a csattanást -- most már beazonosítottam: az volt az ütés. Nem látok sehol más cigányembert. Valaki meg is állt, hogy segítsen. Fura. Megfagyott a lábam. Újra rájuk néztem. Nem kellett tovább keressek, rájöttem, ki ütött. Egyszerre futott végig rajtam a gyűlölet, a megvetés, a szégyen. Átkozni akartam, de nem tudtam. Segíteni akartam, de megfeszült testem. Tehetetlenségemben csak álltam egy hosszú másodpercig, majd mély vereségérzés futott át rajtam.
Eszembe jutott egy korábbi pillanat az életemből. Pár éve történt az Oktogon zebráján. Én még a járdán voltam, egy középkorú, láthatóan nagyon szegény férfi (talán hajléktalan is volt) tartott az út közepén. Előttem, jó két sávnyira két nagydarab srác, röhögtek, talán be is voltak állítva. Amikor a középkorú férfihoz értek, látszott a kontraszt: a férfi úgy nézett ki hozzájuk képest, mint egy lecsúszott takarítónő a kidobófiúkhoz képest. Az egyik srác felugrott és lendületből akkora pofont adott a férfinak, hogy azt hittem, összedől a világ. A két srác fennhangon röhögve továbbfutottak. Egy pillanat volt az egész, én még le sem léptem a járdáról. Egy biciklis azonnal odaugrott a férfihoz, hogy segítsen. Ő láthatóan sokkos állapotba került, mereven nézett csak maga elé. Pár másodperc múlva a férfi, még mindig merev arccal, csak azt hajtogatta: semmi... semmi... nem... semmi...
De most a Ferenciek terén állok és... Hátranéztem... a fekete ruhás fiúk már befordultak a sarkon.
Nincs tovább. Oda sem merek menni a fiúhoz. Mit mondjak neki? Hogy sajnálom, ami történt vele? Hogy én szégyellem magamat a helyett a két bódult agyú helyett? Hogy gyalázatnak tartom, hogy ilyen emberek magukat magyarnak vallhatják? Vagy talán, ha odateszem a kezem, a csont beforr? Bárcsak lenne annyi bátorságom! Talán csak azért nem történnek ilyen csodák, mert nem hiszünk bennük. Mégis, ott a lépcsőn, szégyenkezve és zavartan álltam egy másodpercig, majd elmenekültem. Úgy érzem, mindenki vesztett. Vesztett a fiú, vesztett a fiú családja, vesztett a két fekete ruhás, vesztettek a járó-kelők, de mindenek előtt, vesztett mindkét nemzet. Én pedig, a tanú, szégyenszemre semmit sem tettem.
Azóta marcangolom magam, mikor ezek a dolgok eszembe jutnak. És fáj. Fáj, milyen kegyetlen és rothadó köd szállja meg ezeknek a fiataloknak az elméjét ilyenkor? Hogy mennyire nincsenek tisztában azzal, amit tesznek. Hogyan leszek valaha képes megbocsájtani magamnak, hogy nem pár másodperccel előbb voltam ott? És ha ott lettem volna, vajon lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy odaálljak a fiúk elé? Ott lehet-e az ember mindenhol? Mit lehet tenni ilyenkor? És ha lenne egy időgépem? Mit érnék vele? Odaugranék és előtte jól felképelném a támadókat? Én, mind a hatvankettő kilómmal? Ha az időgépemhez lenne egy izomkabátom is, akár megtehetném.. és? valószínűleg nem értené. Egyszerűen nem jutna el a tudatáig semmi.
És valószínűleg azóta is vihogva veri a mellét, hogy ő mekkora kemény legény. És gyalázza azt, ami egy igaz magyarnak, igaz cigánynak, egyáltalán: igaz embernek szent. És tudom, hogy nem megoldás a támadókat gyűlölni. Hiszek az Örök Igazság működésében, és tudom, hogy megvan mindennek az oka. És megvan a következménye is -- és meglesz a két támadó számára is a következménye. Talán nem is fogják tudni, hogy miért? -- egyszerűen csak valamikor orrba veri őket egy vascső, aminek a másik végén talán nem is egy cigányfiú lesz. Mennyire nem értjük a világ működését. És egymás életét tesszük tönkre vakságunkban.
Uram! Kegyelmezz nekünk, mert nem tudjuk, mit cselekszünk!
Kegyelmezz mindazoknak, akik elméjét elködösítik a hamis értékek! Vezesd őket megértésre, megbánásra és szeretetre!
Kegyelmezz azoknak is, akik nem értik, miért történik velük fájdalom és segíts nekik, hogy megértsék jelentését. Adj nekik erőt, szeretetet és belső békét, hogy meg tudjon lelkükben foganni az igazi megbocsájtás. És adj nekik boldogságot, hogy szeretetben tudják tovább élni életüket. Kétszer annyit, mint amennyit elvesz tőlük a bolond világ.
Kérlek, adj mindannyiunknak erőt és bátorságot, hogy be merjük vallani, milyen törékenyek, esztelenek és balgák is vagyunk. Hogy rettegve kapaszkodunk az erőszakba, pedig addig nem is lehet igazi erőnk. Hogy ne pusztuljunk bele, mikor rájövünk: mennyi mindent kapunk és ebből sokszor még egy porszemet sem vagyunk képesek megőrizni.
Kérlek, vezess minket a Fényre, a Te akaratod szerint.
Amen
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
viragvamos 2011.07.26. 12:58:03
Gyurmi · http://szy.hu/ 2013.01.31. 21:53:02
Köszönöm a kedves véleményt! (Hehh, előítéletek... akkor úgy kezdted, hogy vettél egy naaaagy levegőt.. ;))